INNEN NÉZVE a világ legnagyobb, leghasznosabb találmánya az internet, mondom, innen az íróasztal mellől nézve és főleg, ha újságíró (volt) az ember, mert én már elég vén vagyok ahhoz, hogy emlékezzem arra, amikor a legegyszerűbb cikkhez is telefonálgatni kellett az információmorzsákért, könyvtárakban kellett kutakodni, például mikrofilm tekercseket (tudja még valaki, hogy mi az?!) kellett böngészni, ehhez képest ma, bármit is, de szó szerint bármit megtalálunk percek alatt a világhálón, akár nyelvtudás nélkül is, hiszen már olyan szoftvereket hirdetnek, amelyek úgymond szükségtelenné teszik a nyelvtanulást, de mi azért persze tudjuk, hogy ez egy nagy baromság; de az tény, hogy bármilyen cikket meg tudunk (már, aki) írni a kényelmes irodai székből föl nem állva, élveztük is eleinte ezt a villámgyors információszerzést, amíg azon nem kaptuk magunkat, hogy egy rövid kis hír megírása is hosszú órákat kezd igénybe venni, mert minden információ olvasásakor újabb kérdés tolul föl bennünk, amelyekre a választ percek alatt megtaláljuk, s így, linkről linkre ugrálva jövünk rá, hogy mennyire keveset tudunk, amivel persze eddig is tisztában voltunk, na de hogy ennyire tudatlanok lennénk azt legvadabb rémálmainkban sem gondoltuk, régi tudásunk már persze, sok tudós meghasonlásának is oka ez, de ennyire még sosem vágta pofán az embert a paradoxon, hogy minél több ismerettel rendelkezem, annál tudatlanabb vagyok; eddig elhittük, hogy szorgalommal, kitartással, sok-sok tanulással legalább egy pontig pótolni tudjuk hiányainkat, erre sok évtizedes lappangás után berobban a mesterséges intelligencia (akik tudnak még angolul, azoknak AI, akik már vagy még nem MI), s szédítő sebességgel tiporja az amúgy is mélyponton lévő önbizalmunkat a sárba, ahonnan csak hajunknál fogva próbáljuk kihúzni magunkat azzal: az AI/MI-t is mi találtuk ki magunknak – valójában magunk ellen.

Innen nézve enyhén szólva is viccesnek tűnik, ahogy Marki-Zay Péterből, az ellenzéki előválasztás győzteséből már-már nemzeti hőst próbálnak kreálni: „A választók százezrei számára képviseli hitelesen a pártonkívüliséget, pontosabban a pártokon felüliséget, és testesíti meg azt az egyszerre ősi, egyszerre posztmodern – és az elmúlt évtizedben nemzetközi szinten az Egyesült Államoktól Spanyolországon át a Fülöp-szigetekig számos helyen nagy politikai földcsuszamlásokat okozó – elvárást, hogy egy határozott, karizmatikus vezető végre váltsa le ezt a korrupt pártokráciát” – ez már komolyan annyira komikus, hogy semmibe véve saját elveimet, miszerint ebben a blogban bármiről lehet szó, csak politikáról nem, mert nem szeretném növelni a az önjelölt elemzők, szakértők táborát, annak ellenére sem, hogy véleményem azért nekem is van, na éppen ezért teszek most kivételt, mert ez a személyes vélemény most nagyon kikívánkozik a sok, vélhetően szándékos félremagyarázást, csúsztatást, de leginkább manipulálást olvasva, hallva, mert igaz, hogy Márki-Zay nem tagja (még) egyetlen pártnak sem, de nem is lesz soha pártoktól független, főleg nem pártok fölött álló miniszterelnök – ha egyáltalán –, mert 2022 tavaszán nem Márki-Zayra vagy Orbánra fogunk voksolni, hanem a hatpárti szövetség LISTÁJÁRA vagy a Fidesz-KDNP listájára, ha ennek eredményeként az ellenzéki szövetség többséget szerez a parlamentben a listára adott szavazatokkal és a pártok egyéniben bejutó jelöltjeivel, akkor majd ezek a PÁRTOK megválasztják – a dolgok pillanatnyi állása szerint – Márki-Zayt, aki nem független, hanem a koalíció által megválasztott miniszterelnök lesz, magyarul a PÁRTOK miniszterelnöke, azaz nem neki lesz kormánya – DK-s, jobbikos és egyéb miniszterekkel –, hanem ő lesz a koalíció kormányának a vezetője – ennyit a pártokrácia leváltásáról, nincs is ezzel semmi baj, hiszen ez a dolgok rendje, tudja ezt minden tudatos és gondolkodó választó, de még inkább tudja az összes politikus is, utóbbiaknak éppen azért pillanatnyilag az az érdeke  – mert baloldali értékek már régen nem léteznek, csak baloldali érdekek –,  hogy a többségben lévő nem tudatos és nem gondolkodó választóval elhitessék, hogy ez a derék, sokgyerekes, keresztény, konzervatív, de legfőképpen korrupcióellenes és krisztusi szeretet hirdető ember, majd legyőzi a gonosz, tolvaj diktátort és bandáját, ami áttételesen igaz is lehet, nem véletlenül hagyta győzni – szerintem részben tudatosan – az összefogott ellenzék az ambiciózus, küldetéstudatos (?) Marki-Zajt, holott ők is tudják, mi is tudjuk, hogy 2022 tavaszán a jelenlegi kurzussal elégedetlenek Gyurcsányra, Dobrevre, Jakabra, Karácsonyra stb., és az általuk állított egyéni jelöltekre fognakk voksolni, és persze Márki-Zayra, aki párton kívüliként, pártnélküliként szolgál majd csaliként, hiszen – ahogy a párbeszédes Szabó Tímea mondta, Orbán ellenében akár az ördögre is hajandó lenne szavazni…

Innen – honnan máshonnan, mint Érdről – nézve nem kis dolog, hogy a város gimnáziuma immár hatvan esztendeje létezik, ahogy erre az Érdi Újság (2021. október 6.) is fölhívta a figyelmet méretes címlapképével, mármint azok figyelmét, akik, mintegy bennfentesként tudják (hányan lehetnek a 75 ezerből?), hogy a VMG betűszó annyit tesz, hogy Vörösmarty Mihály Gimnázium, ami a békaperspektívából fotózott épület homlokzatán kibetűzhető ugyan, ám ettől a kép csöppet sem lesz sem ünnepélyesebb, sem pedig informatívabb, talán esetleg kicsit megtévesztő viszont igen, mert sok, kevésbé tősgyökeres és jólinformált helyi polgár esetleg azt gondolná, hogy a kép szélén látható (szobor)alak netán maga a névadó költő volna, ami nyilvánvaló tévedés, hiszen kis helyismerettel rendelkezvén tudható, hogy a képen Széchenyi István fordít tüntetően hátat a Szózat szerzőjéről elnevezett iskolának, pedig ők életükben igen tisztelték és nagyra tartották egymást – ennyit a címlapkép tartalmi vonatkozásairól, amelyeknek félreérthetősége magából a kompozícióból következik: a fő téma, nevezetesen a gimnázium épülete, annak is hátsó frontja, amely normál nézőpontból meglehetősen jelentéktelen, unalmas látvány lenne, a fotós „kreativitásának” köszönhetően meglehetősen groteszk látványt nyújt, a kamerát kezelő személy is érezhette ezt, ezért próbálta kicsit „földobni” a látványt a kép előterébe komponált szoborral, aminek – mint már tudjuk – köze nincsen sem a gimnáziumhoz, sem az évfordulóhoz, de valójában a szoborhoz sem, hiszen az olyan ottromba és dilettáns módon megcsonkítva került a fotóra, ahogy ez bármilyen műalkotáshoz méltatlan, a helyszínt ismerve igencsak találékonynak kellett lennie a fényképésznek (neve a kép mellett olvasható), hogy erre nézőpontra rátaláljon, persze vannak tettestársai is a kép- és lapszerkesztés alapvető elveinek megcsúfolásában, hiszen az újságnak van fő-, felelős, tördelő- és a látványt jegyző szerkesztője is, akiknek neve a lap impresszumában megtalálható – ha érdekelne valakit.

Innen nézve a krumpli a szegénység szimbóluma volt/van/lesz, és persze ínyencség is egyben akár a nosztalgia vagy a szakácsrafinéria okán, de vajon mi ösztönözte a nemzeti kormány Külgazdasági és Külügyminisztériumát, hogy idén karácsonyi ajándékként 7 kg szabolcsi almaválogatást és 10 kg burgonyát adjanak dolgozóiknak, nos találgatni fölösleges, szolgálnak az ötletgazdák indítékkal is: „tekintettel arra, hogy ebben a nehéz járványügyi időszakban minden ember számára komoly kihívásokat jelent a mindennapok megszervezése, a minisztérium szeretne a kollégáknak a karácsonyi ünnepek alkalmából egy praktikus ajándékcsomaggal kedveskedni”, praktikusnak valóban praktikus, bár elképzelem, ahogy öltönyös miniszteriális közszolgák diplomatatáskájukban (a nők talán ebből a szempontból könnyebb helyzetben vannak) próbálják valahogy hazaszállítani az adományt, mert hát valamiféle cekkerrel vagy uram bocsá’ egy krumpliszsákkal csak nem mászkálnak már az utcán, aztán meg azt kezdem számolgatni, mennyire volt gáláns ezzel az ajándékkal a minisztérium, mert mai áron átlagosan 500 forintos alma- és 250 forintos krumpliárral számolva egy karácsonyi pakk nagyjából 6000 forintba kerül, elméletileg persze, mert nyilván nem a sarki boltból, de még csak nem is a piacról szerezték be az árut, hiszen a külügy mintegy 200 titkárságán, főosztályán, osztályán az ismerhető adatok szerint legalább ezren dolgoznak, ekkora tétel almát (7 tonna) és burgonyát (10 tonna) nyilván nagyban vásároltak, maximum termelői áron, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy különösebben nem erőltették meg magukat az ajándékozók, de hát tudjuk és értjük, hogy ajándék lónak ne nézd a fogát, meg különben is a gesztus számít, de ez sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy elmerengjünk a krumpli karrierjén (bár a sokkal „nemesebbnek” tartott alma, ami mégiscsak egy gyümölcs, s nem a földben növekvő gumó, is megérne egy misét, jó messzire nyúlik a története) onnantól, hogy az amerikai kontinensről átkerült, oly sok minden jóval és rosszal együtt Európába, ahol eleinte adókedvezményekkel (II. József például), esetenként szigorú szankciókkal próbálták a parasztokat  a krumpli termesztésére rávenni, és milyen jól tették, hiszen hamar a szegények ételévé vált („Volt egy szegényember / meg a felesége. / Krumplit ettek minden / áldott nap ebédre. // Ebédre még hagyján, / reggelre se volt más. / Hogy még a tövét is / járná meg a rontás.” – Kányádi Sándor: Krumplis mese), liszttel kombinált (ez aztán az igazi szénhidrát-bomba!) felhasználási módjait receptek sora őrzi – nem véletlenül, krumpliból és lisztből valamennyi mindig akadt a háznál –, hús nélkül is laktató étel mind, például a tócsni vagy a lapcsánka, esetleg cicege, a dödölle, a krumplis tészta, a krumplis lángos és persze a -pogácsa, és hát ne feledkezzünk meg a levesről, ahogy azt a kádári szállóigévé nemesült mondás is tartja: „a krumplileves legyen krumplileves!”, de a burgonya (krumpli, kolompér, pityóka, grulya, kompér, földialma, svábtök, krompé, csucsorka) önmagában is fogyasztható, mint mondjuk héjában (hajában) sült krumpli, ha volt, kis zsiradékkal, ha nem, akkor magában, manapság pedig például jó fajta húsos szalonnával, aztán volt egy (vagy több) generáció, melynek ifjai simán eléltek hetekig akár a ketchupos sültkrumplin, amit nevezhetünk magyarosan rósejbninek (rohscheiben – ahogy a művelt német mondja) elegánsan és franciásan pommes frites-nek, az étlapok nyelvén pedig hasábburgonyának, én a magam részéről nehezen tudok fenségesebb köretet elképzelni egy (vagy inkább több)  vastag szelet rántott húshoz, mint egy lágyan krémes, se nem folyós, se nem fojtósan száraz krumplipürét, de hosszan beszélhetnék a rakott krumpli rejtelmeiről is, de az szétfeszítené e poszt kereteit, mivel itt és most nem az étkezési szokásaimról beszélünk, hanem a krumpliról, ami szegények betevőjéből nemhogy karácsonyi ajándékká nőtte ki magát, de a politikai megvesztegetés eszközévé is előlépett, bár ebben a minőségében bátran összefüggésbe hozható mindenféle értelemben vett szegénységgel, ahogy másfelől a mérhetetlen gazdagsággal és azzal járó ostobasággal is, hiszen egy Kevin Abosch nevű, nagyon híres ír portréfotográfus több mint egymillió dollárért adott el egyetlen szem krumplit ábrázoló fényképet egy, inkognitóját szigorúan őrző (na, ezt teljesen megértem!) vásárlónak, pedig még azt sem mondhatjuk, hogy a kép ára egyedisége okán szökött az egekbe, hiszen az alkotás címe – Potato #345 – jelzi, hogy a fotós életművében visszatérő objektumként szerepel a krumpli, s ahogy mondja közös vonásokat fedez fel az emberek és a burgonya között, amelyek szerinte a fajon belüli egymáshoz való viszonyainkra utalnak, ezek után már csak azt kellene eldönteni, hogy itt és most jó-e külügyérnek lenni?
Hát, valahogy így…
No comment!

Innen nézve, de leginkább a magam részéről még azt sem nagyon tudom elképzelni, hogyan lehet egyáltalán kirakni egy Rubik-kockát – amit annak idején, az 1970-es évek második felében bűvös kockaként ismertünk meg –, amit megalkotója, Rubik Ernő nem játéknak szánt, hanem a térbeli mozgások szemléltetésére, de menet közben rájött, hogy izgalmas kihívást is jelenthet a színek rendezése a kocka tekergetésével, azaz népszerű játék lehet belőle, ahogy lett is a magyar találmányokra jellemző bonyodalmak közepette, s lett népserű az egész világon, olyannyira, hogy már 350 millió darabnál is többet adtak el belőle, s ez a szám bizonyosan növekedni fog, mert egy kanadai cég a számítógépes játékok korában15 milliárd forintnyi fantáziát lát benne, ennyi ért veszi meg a kockát egy minapi hír szerint, no de nem is ezektől az eladási számoktól bűvös a kocka, hanem a tulajdonságaitól – itt most egy hosszabb idézet következik, mert meg sem kísérelem saját szavaimmal elmondani a lényeget – azaz attól, „hogy „kocka variációs lehetőségeinek száma 43 252 003 274 489 856 000 (negyvenháromtrillió-kétszázötvenkétbilliárd-hárombillió-kétszázhetvennégymiliárd- négyszáznyolcvankilencmillió-nyolcszázötvenhatezer), ez több mint 43 kvintillió lehetséges kombináció, s ha időegységben kifejezve akarjuk elképzelni ezt az értéket, akkor ez több, mint amennyi másodperc eltelt az ősrobbanás óta, ami pedig bő 14 milliárd évnyi másodpercnek felel meg, tehát ha az ember minden másodpercben fordít egyet a kockán, és ezt a nap 24 órájában csinálja, akkor (feltéve, hogy nem jut olyan álláshoz, amit már egyszer kipróbált) 1 371 512 026 715 évre van szüksége az összes lehetséges állás kipróbálásához” – remélem, sikerült ezzel a dolog bonyolultságát érzékeltetnem, s megalapoznom a továbbiak szinte hihetetlen voltát, még akkor is, ha kirakáshoz a valóságban nem kell ennyi idő, hiszen léteznek, állítólag könnyen megtanulható módszerek, tudományosabban fogalmazva algoritmusok, amelyekkel a feladat sikeresen és főleg gyorsan megoldható, mit gyorsan, villámgyorsan, az 1982 óta rendezett világbajnokságok eredményei jelzik, hogy az ember ebben is, ahogy szinte minden sportágban újra és újra képes felülmúlni önmagát, mert amíg az első világversenyen a legjobbnak még 22,95 század másodpercre volt szüksége a kocka színeinek összerendezéséhez, addig 2017-ben egy villámkezű kockapörgetőnek már 4,59 másodperc is elegendő volt bizonyítva, hogy az emberi teljesítőképesség határai látszólag korlátlanok, aminek akár örülhetnénk is, hiszen rendkívüli teljesítmény, még akkor is, ha tudjuk, hogy a feladat valójában 20 forgatással megoldható, ámde időközben ringbe szálltak a számítógépek és az általuk vezérelt kockaforgató mechanikák, amelyek rekordja jelenleg 0,637 másodperc, amit akár a mesterséges intelligencia diadalaként is fölfoghatunk az emberi agy fölött, noha egyes tudományos vélekedések szerint ez – és az ehhez hasonló képességek – még korántsem nevezhetők mesterséges intelligenciának, hanem csupán nagyon fejlett algoritmusoknak, amelyek – egyelőre – az emberi agy termékei, s sikerük titka nem más, mint minél több és több információ, amelyek alapján döntéseknek nevezhető, képzelhető eredmények születhetnek a legkülönbözőbb területeken, de mielőtt megnyugodva fölsóhajtanánk, hogy akkor még nincs mitől félnünk, próbáljunk belegondolni abba, hogy milyen igyekezettel próbálnak tőlünk, rólunk, szokásainkról, vágyainkról, álmainkról adatokat gyűjteni (ahogy József Attilától tudjuk: „Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktákba írják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok /előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg…”) a közösségi oldalak, a webáruházak, a pénzintézetek, az egészségügyi és államigazgatósági szervezetek, térfigyelő kamerák és trafipaxok, mert innentől kezdve az algoritmusoknak már könnyű dolguk, hiszen éltető táplálékuk, működésük alapja az információ, amiből minél több van, annál könnyebb következtetéseket levonni, döntéseket hozni és persze az egyént és a tömegeket befolyásolni, s innentől kezdve, egy jó kis képzavarral élve, a kilátások beláthatatlanok, erre figyelmeztet tehát az a pillanatnyi nem egészen négy másodpercnyi különbség, ami nem tűnik soknak, ám valószínűleg behozhatatlan…
Hát így! No comment!

https://youtu.be/nt00QzKuNVY

Innen nézve kissé túl (vagy mellé) lőtt a célon a nevesnek számító tollforgató, maradjunk ennél a jelzőnél, mert a publicistát túlzásnak érezném, viszont azt, hogy neves, el kell fogadnunk, hiszen az illetőről Wikipedia-szócikk is létezik, s az csak jelent valamit, ha benne vagyunk a lexikonban, még akkor is, ha olyanban, amibe bárki beleírhatja magát, most persze egy név kívánkozna ide, de nem óhajtván reklámozni sem a szerzőt sem az internetes orgánumot, ahol publikál, marad a névtelenség, amúgy is a jelenség a fontos, ahogy ezt hangoztatni illik, mégpedig az a jelenség, hogy manapság egyre gyakrabban néznek le, fitymálnak, tekintenek lúzernek embereket pusztán azért, mert kevesebbjük van anyagi javakból mint másoknak vagy amit elvárhatónak tartanak, emlékezzünk csak Lázár Jánosra, aki kifejtette, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér, na de mit is várnánk egy politikustól, főleg olyantól, aki egy, a cinizmusáról híres csapatot erősít(ett), ennél sokkal meglepőbb, fájóbb és súlyosabb jellembéli hiányosságokra utaló, ha ezt egy, magát – jobb szó híján – liberálisnak vagy klasszikusabban és kevésbé pejoratívan szabadelvűnek valló szerző teszi, aki persze lehet akár úgynevezett „gonzó” újságíró, ahogy a már emlegetett szócikk jellemzi őt („A gonzó újságírás az 1970-es években született, mint az új újságírás egyik fajtája. … A gonzó lényege az erős szubjektivitás, a tények és a fikció vegyítése a szerző által közvetített üzenet hatásának felerősítése érdekében, aminek a pontosság igényét is alárendeli, és így a stílus felülkerekedik a tárgyilagosságon.” – forrás Wikipedia), aminek tükrében talán kicsit érthetőbb, ha nem is elfogadhatóbb a meg nem nevezett tollforgató véleményalkotása, még akkor is, ha feltesszük, hogy a leírtakat nem gondolta igazán végig – bár a redakcióban, ha van még ki ezt a kifejezést ismeri a weblapírók körében, akadhatott volna legalább egy valaki, aki megszólal: hé, öreg, ez talán így túlzás! –, pusztán szellemes és könnyed akart lenni, ahogy ezt tőle elvárják olvasói, s ezért pötyögött a képernyőre olyan mondatokat egy cikkben, aminek a mondanivalójával akár egyet is lehet érteni, hogy egy bizonyos üzletlánc vásárlói „olcsójánosok”, nem szegények, kisjövedelműek, esetleg nyugdíjasok, hanem így lazán „olcsójánosok”, azaz csóró senkik vagy még inkább „prolik”, a cikk egy másik jelzője szerint, persze nem abban az értelemben, ahogy József Attila is használta például: „gondoljátok meg proletárok”, esetleg ahogy Ady írt a nincstelenekről a Proletár fiú verse című poémájában, hanem csak egyszerűen így: proli – lekicsinylően, lenézően, mondhatjuk nyugodtan, hogy megalázóan, mert a proli itt nem a munkásembert jelentő proletár „becézett” formája, hanem az „olcsójános” szinonimája – pusztán azért, mert egy bizonyos üzletlánc boltjában (ahol szerzőnk szerint „baromi sok nemproli is vásárol”) szerzi be az élelmiszert, mert nem telik neki drágábbra, kérdés persze, hogy hol a határ „proli” és „nemproli” között, mekkora az a jövedelem, amivel egyik vagy másik kategóriába kerülhet az ember, például szerzőnk abban az esetben, ha a javakat nem forintban mérjük…

Hát így... No comment!

Innen nézve olyan egyszerűnek tűnik, mint a faék, hogy a szájmaszk szimpla védőseszközből divatkelléké, öltözködési kiegészítővé válik, hiszen ha valamit nem értünk és fogadunk el teljes mértékben, akkor, valami plusz funkciót kell hozzá adnunk, azaz ki kell találni valamit, amit persze akár kreativitásnak is nevezhetünk – készíthető például maszk rugalmas trikóanyagból egyetlen öltés varrás nélkül, pusztán egy olló segítségével – , így aztán leleményes árusok kínálnak virágos, absztrakt, halálfejes, terepmintás, csíkos és kockás anyagokból kézült maszkot, de be kell látnunk, hogy ezek az ötletgyárosok a nyomukba sem érnek a politikusoknak, hiszen náluk vagy tanácsadóiknál agyafúrtabb embertípus nem létezik, sikerült is nekik a járvány minden apró részletét – kezelését, kommunikálását – átpolitizálni, mostanra, bizony már az orrot-szájat takaró kendőcskét is, amit egy magára valamit is adó jobboldali, keresztény hitvallású közszereplő újabban nemzeti színben varrat, feleségével – ahogy ezt Szendrei Júlia is tette, miközben Petőfi a Nemzeti dalt írta –, szeretőjével, titkárnőjével, kinek, mije van éppen, egyszóval megjelentek egyfajta, pontosabban egészen konkrét politikai hitvallást kifejező piros-fehér-zöld maszkok, sőt, erre buzdító felhívások szaporodnak osztással a közösségi médiában is, mit sem izgatja őket a nemzeti jelképek tisztelete, aminek nem mellesleg külön törvényt is szentelt a parlament (2011. évi CCII. törvény Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről), s amely sok kikötés és korlátozás mellett 12. paragrafusában kimondja, hogy „A címer és a zászló (lobogó) használata során mindenki köteles megőrizni azok tekintélyét és méltóságát.”, a szájmaszk persze nem lobogó, még akkor sem, ha a nemzeti színekben pompázik, de viselői annak megfelelő értelemben használják, hiszen nemzeti érzelmüket kívánják ezáltal kinyilvánítani, még ha olykor bele is köhintenek, uram bocsá, bele is tüsszentenek.

Ennyi erővel akár zsebkendőnek is használhatnák a nemzeti lobogót, s orrukat fújhatnák bele, és hát a fröcsögés, a köpködés sem áll távolt őlük – feltéve, ha közben megőrzik annak „tekintélyét és méltóságát”…

Hát így… No comment!